A két pólus

2017.06.19

Nem rég ráébredtem, hogy a világot két dolog mozgatja:
A félelem és a szeretet. Minden döntésünket ebből a két forrásból hozzuk meg. E szerint a kért pólus szerint fordulunk az emberek felé, teremtünk, vagy nem teremtünk kapcsolatokat, bízunk, vagy bizalmatlanok vagyunk a világgal.

Tudattalanunkban számos programot cipelünk -akár életeken át is-, amelyeket a saját félelmeink, vagy mások (apánk, anyánk, nagyszüleink, stb.) félelmei teremtettek meg. Vannak olyanok, amelyekről nem is tudunk. Csak a tudat alattink mély rétegeiben rejtőzik és érzelmeinkben néha fel-felbukkan. Néha eredetét sem tudjuk egy érzésnek. És nem tudjuk a kérdésre a választ: "Miért?" "Honnan jön?"

Például édesanyám gyermekkoromban gyakran megszorította a kezem, vagy átmentünk az utca másik oldalára, ha egy kóbor kutya jött velünk szemben az úton. Érintésében éreztem a félelmet, a szorongást, ami talán nem is az ő élménye volt. Soha nem harapta meg kutya. Az ő édesanyja (nagymamám) is félt a kutyáktól. Talán azt a programot vitte ő tovább. Kamaszkoromban egyszer csak ráébredtem, hogy akármikor egy kutyával találkoztam, valamilyen megmagyarázhatatlan szorongás fogott el, kivert a hideg veríték. Megkérdeztem magamtól: "Honnan ez a félelem?", pedig engem még soha nem bántott kutya. Végiggondoltam, és eszembe jutott a kép, amikor édesanyám erősebben szorította a kezem, ha kutya közelgett felénk. Aztán elkezdtem dolgozni egy új programon: Ha kutyával találkoztam, tudatosan elkezdtem megnyugodni, bízni az állatban, SZERETNI, szembe nézni vele, és úgy elmenni mellette az utcán, mint egy ismerős mellett. Sikerült. Minden alkalommal erősítettem az új programomat. Ma már nem félek a kutyáktól, sőt két hatalmas kutyánk van, az egyik 90 kg, a másik 50 kg, és nagyon szeretem őket, családtagok.

Én teremtem meg a magam világát...

Már nagyon fiatalon kezdtem megérteni, hogy magam teremtem meg a magam világát, amelyben élni akarok. (Akarok félni a kutyáktól, vagy nem.) Csak a gondolataink határozzák meg a félelmeinket. Talán a kutyás történetem végső konzekvenciája az, hogy nem is tudhatjuk, melyik felmenőmmel történhetett meg valójában az, hogy egy kutya bántalmazta, és generációkon át "örökítettük" ezt a programot. Az én gyermekeim már nem féltek a kutyáktól...

Akkor mi valójában a félelem?

A szeretet hiánya. Mert a szeretet bizalom, önátadás, feltétel-nélküliség. Egyfajta ősbizalom önmagamban, és a tudat, hogy magam teremtem a saját valóságom. Ezért minden pillanatban ott van a lehetőség, hogy döntéseimet meghozzam. Tudatosan. Félelemből, vagy szeretetből. A szeretet forrásába kapaszkodás megment a félelemtől. Ha egy sötét szobában meggyújtunk egy mécsest, nincs esélye a sötétségnek. A szeretet a mécses a gondolatainkban. Gyújtsuk meg a lángját! Teremtsük meg a boldog valóságunkat! A boldogságban nincs félelem. A fényben nincs sötétség. A szeretetben nincs félelem.

Gondoljuk csak végig, hogy nap, mint nap döntéseket kell hoznunk. Kisebbeket és nagyokat Döntéseinkkel kapcsolatban a legfontosabb, hogy mindig az első megérzésre hallgassunk. Az fakad a szeretet feltételnélküliségéből. Mert hány és hány esetet tudnánk sorolni az életünkből, amikor napokig, hetekig, sőt van, hogy hónapokig kínlódtunk egy döntés meghozatalával. És amikor már döntöttünk, akkor sem voltunk benne egészen bizonyosak, hogy a jó döntést hoztuk meg. A sok ezer program, ami belénk kódolódott generációkon és életeken át elhomályosítja az ősbizalmat és a félelem-nélküliség rég elfeledett állapotát. Bármely pillanat alkalmas arra, hogy kitisztítsuk a gondolatainkat, programjainkat. Nem is lényeges, hogy mindig tudjuk, honnan fakad a félelmünk, csak a kitisztításával kell foglalkoznunk: hogy a szeretet erejével képesek átalakulni a dolgok. Nekünk kell megteremteni magunkban a SZERETETet, hogy azzá válhassunk, s többé ne gyártsunk "félelem-programokat" magunknak, sem gyermekeinknek, sem senki másnak.